Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


M. Szabó Mihály: A Krímben voltam hadifogoly 3. rész (Doku-riport)

2015.03.02

„Mikor a tenger végre lecsendesedett, fölengedtek bennünket a fedélzetre. Legalább levegőhöz jutottunk. Iszonyúan szomjasak voltunk. A hajón ugyan volt egy desztilláló készülék, de az csak annyit tudott desztillálni, ami a huszonöt fős legénységnek volt elég, nem pedig hatszáz embernek.”

 

Navigare necesse est?

 

– A táborban sokat tanakodtunk, vajon hova visznek bennünket? Meg nem nem tudtuk, csak utolsó pillanatban, de mindenesetre annyi kiderült útközben, ha keskeny nyomtávra pakolnak bennünket, akkor a Krím-félszigetre megyünk, ha széles nyomtávra, akkor meg fölvisznek bennünket Nagyoroszországba. Ki Ukrajnába, ki Belorussziába, ki pedig éppen Szibériába kerül majd.

 

Szerencsére én azok között voltam, akiket a keskeny nyomtávra vagoníroztak be, mert hallottam, hogy a Krímben legalább elég jó az éghajlat. Így a kivagonírozásunk Constantában történt.

 

– Ott már hajó várta önöket?

 

– Igen! Sose felejtem el a nevét. „Transylvániá”-nak hívták.

 

A kikötőben volt egy kétemeletes nagy épület. a hajó ott horgonyzott közvetlenül az épület mellett. Négyesével (pocsitiri), ötösével (popjáty) mentünk be. Hatalmas nagy hajó volt. Aztán az első és a második emelet magasságban egy-egy összekötő híd állt. Nem akarok hazudni, de a behajózás után állítólag tizenötezren voltunk azon a hajón.

 

Én a fedélzetre kerültem. De ott épp annyi hely volt, hogy mint a szorosan egymás mellé helyezett zsákok, úgy álltunk. Azért, így egymást között durakodva, csak mászkált az ember erre is meg arra is. Habár ha egyszer elment a helyéről, oda vissza már nem tudott kerülni, mert volt ott helyette egy másik.

 

– A kikötő nem volt biztosítva?

 

– Dehogynem! Akkor még ugye a japánok nem kapituláltak, majd csak augusztus 6-án, mikor ledobták Hirosimára az atombombákat. Így félve minden dologtól, az ilyen nagy kikötők, mint Constanta is, víziaknákkal voltak körülzárva.

 

Ahogy a „Transylvánia” elindult, kinyitották az öbölt, kis cirkálók húzták ki a drótkötelekre kötözött víziaknákat. A biztonság kedvéért azért két aknakutató cirkált a hajó körül, nehogy váratlanul aknára fussunk. Gondolom nem is annyira minket féltettek, mint azt a rengeteg szajrét, amit még magukkal hoztak. Ugyanis a „Transylvánia” vegyes hajó volt, tehát teher- és személyszállító is egyben.

 

Elég lassan haladtunk. Egy napig és egy éjszakáig tartott az út a következő kikötőig: Szevasztopolig.

 

A hajó már teljesen az oroszoké volt, átvették a románoktól. Még mi ott szorongtunk, ők egy hatalmas teremben múlatták az időt. Voltak orosz nők is, volt egy zenekar, a tisztek csak úgy ropták a táncot.

 

Szevasztopol hidroplántámaszpont volt. Itt aztán kihajóztak bennünket.

 

– Mennyi időt töltöttek Szevasztopolban?

 

– Két napot. Aztán újra szétszortírozták az embereket különböző csoportokba. Hatszázat, ezret, kétezret. Én egy olyan hatszázas csoportba kerültem, melyet Jaltába indítottak el, egy kis tehergőzössel.

 

– Akkor megint csak szűkösen lehettek!

 

– Mondom, egy kis tehergőzös volt. A víz felszíne alatt voltak ilyen kisebb kamrák. Egy-egy ilyen kamrába vagy százunkat bezsúfoltak.

 

Nem felejtem el soha, mert már június volt. Ott a szénnel fűtött kazán. Majd megdöglöttünk, szomjasak voltunk. Vittünk mi a kulacsban vizet, de hát az kevés volt.

 

Közben váratlanul befutott egy tíz kilométer szélességű ciklon is. A hajó meg túl volt terhelve. Közel, ugye nem mehettünk a parthoz, nehogy zátonyra fussunk, de a túlterhelés miatt a tengerbe se lehetett befelé menni. Ebben a tíz kilométer szélességben aztán irgalmatlanul nagy volt a vihar. Légmentesen elzártak bennünket a külvilágtól. A hullámok úgy csaptak át a kis hajó fölött, mint valami tengerjáró fölött. Hallottuk milyen félelmetesen dübörgött a temérdek mennyiségű víz. Legalább két óra hosszat viaskodtunk így az idővel.

 

Mikor a tenger végre lecsendesedett, fölengedtek bennünket a fedélzetre. Legalább levegőhöz jutottunk. Iszonyúan szomjasak voltunk. A hajón ugyan volt egy desztilláló készülék, de az csak annyit tudott desztillálni, ami csupán a huszonöt fős legénységnek volt elég, nem pedig hatszáz embernek.

 

Azt mondja a ruszki, igyunk a tengerből. A vízszint úgy félméternyire lehetett a hajópárkány szélétől, hát mi összekötöttünk madzagokat, nadrágszíjakat, gatyákat, meg kinek mije volt. Azokra aztán rákötöttünk vagy tíz-húsz kulacsot, belemerítettük a tengerbe. Persze a ruszki jót nevetett rajtunk. Olyan sós volt az, hogy nem lehetett meginni.

 

Na, ilyen viszontagságok után kerültünk Jaltára.

 

Végre megérkeztünk. Kihajóztunk. Onnan aztán gyalogosan kísértek bennünket egy Jaltához tizenhat kilométerre lévő Ajdanil nevű településre.

 

(Folytatása következik)

 

lenin-lefejezett-szobra-az-ukrajnai-szevasztopol-kikotojeben-1942-bol.jpg


Lenin lefejezett szobra az ukrajnai Szevasztopol kikötőjében 1942-ből

 

Tetszett? Lájkold a blog oldalát is!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Utolsó kép


Facebook

Elérhetőség

Szabó Mihály

Mezőhegyes, Május 1 tér 6/4
5820

06(30)445-91-18

mihaly.mszabo@gmail.com


Archívum

Naptár
<< November >>
<< 2018 >>
Ke Sze Csü Szo Va
      1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30    


Statisztika

Most: 1
Összes: 45511
30 nap: 1962
24 óra: 58