Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


M. Szabó Mihály: A Krímben voltam hadifogoly 5. rész (Doku-riport)

2015.03.04

„Vacsora… az tényleg nem volt, (voltak olyan dolgok, amiben nem hazudtak), reggel meg kísért az őr a karcerbe. De nemcsak én voltam ám ott, voltunk ott fene tudja hányan… az egyik ezért, a másik azért. Meztelenre vetkőztettek, és úgy löktek be bennünket abba a jégverembe. Hát képzelheti, hogy cseppet sem aludtunk, csak szaladgáltunk, mint az eszementek, mert másképp tán olyan bajt kapott volna az ember, hogy soha nem keveredik ki belőle.”

 

… és akkor a sötétség

 

– Milyen volt az orvosi ellátás?

 

– Orvosi ellátásról nemigen beszélhetünk. Volt olyan ambulancia, ami a betegek kezelésére szolgált, és egy orosz százados nő volt a vezetője, de csak a magas lázat ismerték el, és csak azokat az embereket tartották betegnek, akik szinte már mozdulni sem tudtak.

 

Őszintén megmondom, ott az emberek általában végelgyöngülésben haltak meg. Megfigyeltem, ez három esetben fordult elő leginkább: a fiatal 17-18 éves fiúknál; azoknál, akik otthon diétáztak; és az idősebb, 50 éven felüli férfiaknál.

 

Egyedül az ízületi fájdalmakat kezelték. Benzines poharazással. Voltak ezek a két deciliteres sima üvegpoharak, azt benzines vattával körültekerték, meggyújtották és ráhelyezték a fájó testrészre.

 

Történt aztán, hogy egy csomó halfejet főztek a burizsba, és az egész láger nagyon beteg lett. Erős hasmenésünk, hányingerünk volt, vagy két héten keresztül. Akkor – hogy mégiscsak lássunk valamit az életből – Jaltáról hoztak egy kis tejet. Két-két deciliter kaptunk – először és utoljára a közel három év alatt – orvosi kezelés gyanánt.

 

– Hogyan történt a fegyelmezés?

 

– Hát, verekedni, azt nagyon szerettek! Apróságokért is brutálisan megverték a foglyokat. Egy 18 éves fiút például azért vertek véresre, mert ellopott egy paprikát vagy paradicsomot a veteményes helyiségből. Tudniillik a sziklás talaj miatt máshol a szőlőn és gyümölcsön kívül ott semmi nem termett.

 

Enyhébb esetekben pincébe zárták a foglyot, és vagy két napig semmit nem adtak neki enni. Volt ett egy hatalmas pince, amely legyen tél vagy nyár, mindig borzasztó hideg volt. Ezt a pincét többek között én is megjártam. Találtam ugyanis egy rézkarikát, amit aztán szépen kicsiszoltam a katonai posztón és az ujjamra húztam. A spicli meglátta, és bejelentetett a GEPIUM-os tisztnek, hogy nekem aranygyűrűm van. (Persze, honnan lett volna, azt már a legelső találkozókor elvették!) Másnap reggel szólítottak a présbe!

 

– Mi volt a prés?

 

– A GEPIUM-os főhadnagy irodája, ahol a kihallgatások folytak. Ott aztán kipréselték a komából, hol volt, mit csinált!

 

Szóval behívtak a présbe, bemegyek, Kurai a tolmács, kérdezi: „Tudod mért hívtunk be?” „Nem tudom én!” Hát azt mondja: „Azért hívtunk, mert értesültünk arról, hogy van egy aranygyűrűd. A főhadnagy elvtársnak az a kérése, hogy add oda neki!” A főhadnagy egy szőke kirgiz volt, de annak még a szeme sem állt jól. „Ide figyelj, Lacikám!” – mondom a tolmácsnak, hiszen jól ismertem. „Mondd meg neki, hogy nincs!” „Ne beszéj, még tegnapelőtt is az ujjadon látták!” Hát, mondom: „Van itt gyűrű, de az nem arany!” A főhadnagy elkéri, törülgeti egyre, keresi benne a jelzést, nem találja, erre a földhöz vágja, és azt mondja Lacinak, mondja nekem, hogy adjam oda a másikat. Mondom: „Mondd meg neki, hogy azt már rég elvették!” A főhadnagy üvölti: „A ruszki, nem capcarál! „No… az apátok! Dehogynem, amit csak értek!” – gondolom még, de gyűrűm aranyból, már látom, így se, úgy se lesz!” „Ha nem adod ide a másikat, estére nem kapsz enni, és mehetsz a karcerbe!” – fenyeget a főhadnagy, de rajtam ez a szívhez szóló nógatás sem segített.

 

Vacsora… az tényleg nem volt, (voltak olyan dolgok, amiben nem hazudtak), reggel meg kísért az őr a karcerbe. De nemcsak én voltam ám ott, voltunk ott fene tudja hányan… az egyik ezért, a másik azért. Meztelenre vetkőztettek, és úgy löktek be bennünket abba a jégverembe. Hát képzelheti, hogy cseppet sem aludtunk, csak szaladgáltunk, mint az eszementek, mert másképp tán olyan bajt kapott volna az ember, hogy soha nem keveredik ki belőle.

 

Csak egy szerencsénk volt, hogy köztük is voltak rendes emberek. Volt egy öreg szakaszvezető, az jött le aztán úgy éjszaka egy óra felé. „Na, itt a ruha, öltözzetek csak fül, menjen mindenki a szobájába! Hajnali ötkor felkeltett bennünket, levetkőztünk, úgyhogy mire bejött a főhadnagy már újra a karcerben voltunk. Sajnos volt egy baj, hogy minden három hónapban váltották az őröket, ne legyen idejük lepaktálni a foglyokkal.

 

– Fordultak-e elő szökési kísérletek?

 

– Igen, de már elöljáróban elmondom, hogy a szökés lehetetlen volt. Egyik felől a végtelen tenger, fölöttünk egy szerpentin út, mely állandó őrizet alatt állt. Ezenkívül a mindennapi kosztot el kellett fogyasztani, tartalékolni nem lehetett. Mindezek ellenére történtek szökési kísérletek. A mi lágerunkban én három ilyen esetről tudok.

 

A kocsik Szimferopolba jártak vételezni. A pakoláshoz foglyokat is vittek. Történt olyan, hogy Szimferopolban lelépett két fogoly. Kóboroltak ott össze-vissza, nem tudtak merre indulni, bementek az egyik kertbe paradicsomot lopni. Ott fogták meg őket, visszahozták, jól összeverték, és úgy vitték el mindkettőt, nem is tudtuk hova.

 

A másik két embert az öreg Iván találta meg egy szalmakazalban, mikor reggel szénáért ment a lovaknak. Ott aludtak békésen a szerencsétlenek. Nos, hát őket is eltávolították. A legtávolabb még a harmadik kettős jutott. Ők is Szimferopolból próbáltak megszökni. Sikerült nekik egy Romániába tartó szerelvényre felugorniuk. Ahogy Jaksinán átértek a határon, a következő állomáson leszálltak, csakhogy észrevették őket a románok, meg az oroszok. Na, ment az üldözés. Ezek szaladgáltak ott a vágányok között, mire föl tudtak ugrani végre egy tehervonatra. Beültek egy kupéba, kényelembe helyezték magukat, elaludtak. Csak egy volt a baj! Reggel, amikor fölébredtek, látták ám, hogy újra Szimferopolban vannak.

 

– Volt-e a lágerben ideológiai nevelés?

 

– Ajaj! Bár én inkább sárba tiprásnak nevezném. Minden hónapban hoztak egy dokumentumfilmet, persze mindig olyat, hogy mit műveltek a háború alatt a magyarok meg a németek. Én nem azt mondom, hogy nem történtek disznóságok, de nagyon sokszor észrevettük, hogy egy-egy vadabb jelenetet szovjet színészek játszottak. Bizony ilyenkor sokat hallhattuk az oroszoktól, hogy: „Mit csináltatok?! Hogy tehettetek ilyet?!”

 

Később aztán megjelentettek egy hadifogoly lapot, de abban is csak az volt, hogy a hadifoglyok hol milyen kárt csináltak, hogy megszöktek, meg loptak, meg mit tudom én, mit csináltak! Miközben újraépítettük az országukat!

 

(Befejező rész következik)

 

a-taborlakok.jpg


A táborlakók döbbenetes sok mindenre kiható, meghatározó élménye, hogy egy percre sincsenek egyedül. Az állandó kontroll kimeríti a lelket

 

Tetszett? Lájkold a blog oldalát is!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Utolsó kép


Facebook

Elérhetőség

Szabó Mihály

Mezőhegyes, Május 1 tér 6/4
5820

06(30)445-91-18

mihaly.mszabo@gmail.com


Archívum

Naptár
<< Október >>
<< 2018 >>
Ke Sze Csü Szo Va
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31        


Statisztika

Most: 1
Összes: 45516
30 nap: 1966
24 óra: 61