Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


M. Szabó Mihály: A Krímben voltam hadifogoly 6. rész (Doku-riport)

2015.03.05

„Először a betegeket és a disztrófiásokat szállították haza, főleg a debreceni Pavilon laktanyába. Persze nemzetközi botrány lett a dologból, mert mire Jaksinán keresztül Debrecenbe értek volna, a hadifogoly szállítmányok nagyobb része elpusztult. Hozhatták a koporsót a hozzátartozók.”

 

A hazatérés

 

– Hogyan szereztek tudomást arról, hogy hazaengedik a hadifoglyokat? Volt erről szó a táborban? Az oroszok szivárogtattak ki ezzel kapcsolatban híreket?

 

– Későbbi értesüléseim szerint 600-600 ezer ember esett fogságba mindkét oldalon.

 

Az amerikaiak el is követtek mindent, hogy a legrövidebb időn belül hazaszállítsanak minden hadifoglyot a nemzetközi egyezmény értelmében. Viszont a Szovjetunió abba kapaszkodott bele, hogy neki borzasztó nagy károkat okoztak, meg nagy volt az embervesztesége is (állítólag valami 10 millió 600 ezer embert, beleértve a polgári személyeket is.) Tehát igyekeztek a végtelenségig ott tartani a hadifoglyokat.

 

Volt egy alkalom, hogy 1946 augusztusában jött ki a munkahelyekre egy futár, azonnal be kell vonulni a lágerbe, mert Jaltán itt vannak a hadifogoly szállító hajók és szállítanak bennünket haza.

 

Sajnos, mire a lágerbe értünk, nem lett belőle semmi. Kacsa volt az egész, úgyhogy dolgozhattunk tovább. Hogy mikor megyünk, hogyan, megyünk-e egyáltalán? – nem tudtuk.

 

Hír, az nagyon kevés szivárgott ki. Az oroszok ügyeltek a hírzárlat betartására.

 

az-mkp-altal-gyartott-lapokon-mindig-szerepelt-ez-a-ketnyelvu-jelmondat.jpg


Az MKP által gyártott lapokon mindig szerepelt ez a kétnyelvű jelmondat

 

Majd 1947 júniusában vagy júliusában kezdték csak hangoztatni, aki megérdemli, írhat tábori lapot haza. De azért nagyon keményen meg kellett dolgozni. És volt még egy másik feltétel is: meg kellett írni, csak akkor engednek el bennünket, ha itthon a hozzátartozóink a kommunista pártra szavaznak (a hazai országgyűlési választásokat 1947. augusztus 31-én tartották, ahol a Magyar Kommunista Párt szerezte meg a legtöbb mandátumot – a szerk.).

 

– Mivel rengetegen voltak, gondolom kialakult valamilyen sorrend a hazaszállításnál?

 

– Először a betegeket és a disztrófiásokat (táplálkozási rendellenesség – a szerk.) szállították haza, főleg a debreceni Pavilon laktanyába. Persze nemzetközi botrány lett a dologból, mert mire Jaksinán keresztül Debrecenbe értek volna, a hadifogoly szállítmányok nagyobb része elpusztult. Hozhatták a koporsót a hozzátartozók.

 

A mi csoportunk volt tulajdonképpen az első, amely aránylag egészséges emberekből állt. Fölvittek bennünket Szimferopolba. Sok baráttal találkoztam ott, akik más-más táborban voltak és akikről azt sem tudtam élnek-e még.

 

Itt találkoztam Kálmán Andrással is, aki korábban beosztottam volt. Súlyosan megsebesült az egyik harcban, elvittük hátra a hadikórházba, azt hittük életben sem marad, és lám négy év után mégis valaki hátulról befogja a szememet, hullnak a könnyei a kopaszra nyírt fejemre. Azt mondja: fölgyógyult, és aztán őt is elvitték hadifogságba.

 

– Mennyi ideig kellett Szimferopolban tartózkodniuk?

 

– Három napig. Közben állandóan ment a propaganda: „Egy új országba visszük magukat, új körülmények közé! Szigorúan megköveteljük, senki ne próbáljon oda nem illő dolgokat elbeszélni, mert azt újra fogságba viszik!” – szóval így indítottak útnak bennünket.

 

– Hogyan történt a szállítás?

 

– Vagonokban. Mikor 1500-1500 ember összegyűlt, indítottak egy-egy szerelvényt. Szóval azt nem is lehet kifejezni, mit éreztünk, amikor először meggördültek a kerekek.

 

Akkor aztán Ukrajnán keresztül, Jaksinán át jöttünk át Romániába. Romániában levittek még bennünket Focşani-ba. Focşani-ban megint vonatra rakták a volt hadifoglyokat és Nagyváradon keresztül, Biharkeresztesnél léptük át a magyar határt.

 

– Milyen érzés volt két és fél év után magyar földön járni?

 

– Számomra Biharkeresztesnél volt az egyik legszebb jelenet, amit egész eddigi életemben láttam. Ott már előre étellel vártak bennünket. De mikor megállt a szerelvény, és mondták, hogy ki lehet szállni és a kondéroknál babgulyást lehet vételezni, azok a foglyok, akik jobban bírták magukat, bizony letérdeltek, úgy csókolták a magyar földet. Legtöbben nem is ettünk, az ember inkább már csak menni, menni akart.

 

debrecen--pavilon-laktanya-egy-1945-elott-kiadott-kepeslapon.jpg


Debrecen, Pavilon laktanya egy 1945 előtt kiadott képeslapon

 

– Innen Debrecenbe vitték önöket?

 

husz-forint-1947-ben.jpg– Igen. Közvetlenül az állomás mellett volt a Pavilon laktanya, itt gyűjtötték össze a hazatérő csoportokat. Itt megfürödtünk, majd kiállították a hadifogoly igazolványokat, és adtak húsz forint gyorssegélyt.

 

De voltak ott ezren, foglyok, hozzátartozók, és amikor egy ilyen ezres vagy kétezres tömegnek kinyitották a nagykaput, és kiengedték azokat az embereket (volt aki már öt éve fogságban volt!), úgy rohantak ki mint a disznók, egymás hegyén-hátán, és senkinek nem terjedt ki a figyelme arra, hogy esetleg jöhet vonat.

 

Pontosan akkor futott be ez az „Árpád” nevű gyorsvonat, és ahogy a vasútvonalra kihömpölygött ez a rengeteg ember, képzelje a vonat bele a tömegbe…! Csak az Isten tudja, mennyi ember maradt ott! Nos, ilyen viszontagságok után jutottunk Békéscsabára, akik épp bőrrel megúsztuk a vasúti szerencsétlenséget.

 

Itt meg egy idős asszony hirtelen halála rázott meg. Várt a fiára az állomáson, és mikor … olyan megható volt, mikor a fia nyakába borult, átölelte, megcsókolta, úgy vették le róla, meghalt a fia a kezében.

 

Na, volt az a húsz forintunk, már nem tudtunk volna hova menni, elmentünk a pékhez, vettünk kenyeret. Szegény pék, szinte térden állva könyörgött, hogy lassan, és ne sokat együnk.

 

Sokaknak ez lett a veszte. Mikor az otthonába érkezett, az a szerencsétlen feleség főzött jó töltött káposztát, belakott, aztán le is tudva az illető.

 

– Hogyan fogadta az itthoni társadalmi környezet a hazatérő hadifoglyokat?

 

– Sajnos itthon is azt éreztették velünk, amit kinn az oroszok. Bárhová mentünk, mindig csak azt hallottuk: „miért harcoltatok az oroszok ellen, mert fasiszták voltatok, ezek voltatok, meg azok voltatok!” Hozzátartozóink is panaszkodtak, hogy míg odavoltunk, senki sem segített nekik még egy darab szalonnával sem, vagy darab fával sem. Bizony, az én feleségemet is elzavarták, pedig egyedül volt itthon a kisgyerekkel, mert azt mondták: „minek ment harcolni a férjed?!”

 

Ez aztán sokáig elkísért bennünket. Nagyon sokáig!

 

(Éppen tizenöt esztendeje, hogy háromszori alkalommal közel négy óra hossznyi magnetofon felvételt készítettem interjúalanyommal krími hadifogságáról, melynek, terjedelmi okok miatt, természetesen csak kivonatát kapta az olvasó. Szándékom az volt, hogy megpróbáljak egy történelmi fehér foltot eltüntetni. Hiszem, hogy munkám, most másfél évtized elteltével sem volt haszontalan. Utólag is köszönetet mondok id. Hegyi Pál mezőhegyesi lakosnak, aki saját megélt tapasztalatai alapján volt szíves kalauzolni a történelem útjának eme göröngyös szakaszán. Id. Hegyi Pál 2009. november 8-án hunyt el ágyban, párnák között, de a Krímben töltött két és fél év örök nyomot hagyott az életében.)

 

(Vége)

 

Tetszett? Lájkold a blog oldalát is!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Utolsó kép


Facebook

Elérhetőség

Szabó Mihály

Mezőhegyes, Május 1 tér 6/4
5820

06(30)445-91-18

mihaly.mszabo@gmail.com


Archívum

Naptár
<< Január >>
<< 2019 >>
Ke Sze Csü Szo Va
  1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31      


Statisztika

Most: 4
Összes: 48692
30 nap: 2398
24 óra: 76