Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


M. Szabó Mihály: A púpos

2015.02.24

1.

 

Tizenkét év nagy idő, végtelenül hosszúnak tűnik egy félresikerült házasság számbavételénél. Álmatlan éjszakák, álmos reggelek. Fejemben pergett a film, s az utolsó két év kockáinál sehol egy vidámabb pillanat. Egy ideig még álltam a gyerekszoba ajtaja előtt, majd benyitottam:

 

– Apa, miért ráncolod úgy a homlokod? – zökkentett ki a gondolataimból Vivien, a kislányom, mikor benéztem hozzá. Felhőtlenül játszott, nekem pedig nem volt erőm elmondani, mi nyomja a lelkemet. Gyorsan elfordultam, s a dolgozószobámba siettem.

 

Egy májusi napon Kertész Ibihez költöztem a város másik végébe. Bús Ica hozta Ibi üzenetét: „Gyere csak írópalánta, jó meleg helyed lesz itten, az én kis üvegházamban.”

 

– Hová mégy?! – kérdezte Karola, a feleségem, mikor konstatálta, hogy a degeszre tömött Adidas táskámmal a kijárat felé osonok, nesztelen léptekkel.

 

– El – mondtam én –, el a jó fenébe, vagy fenékbe… nem is tudom! – csak így röviden. Előttem volt Ibi élveteg tekintete, előttem Ibi lágyan leomló, homokszín haja, előttem Ibi egész estét betöltő, formás feneke. – Nem élhetek örökké a rabságodban! – reagáltam még asszonyom némán kérdező, furcsa alakot öltő arcának kifejezésére.

 

Karola hüppögni kezdett. Ovális kis arca, mely olyan volt, mint egy medalion, most egyenlő szárú háromszög alakot öltött. Párnás karjait széttárta, s elindult felém, talán hogy átöleljen. Egyre jobban hátráltam – Uram, el ne hagyj! –, majdnem átestem az előszoba küszöbén.

 

– Na, Mucikám, ne bomolj! Nincs csúnyább egy síró nőnél! – figyelmeztettem és gyorsan elfutottam, vajszívem nehogy megolvadjék!

 

2.

 

Ibivel két napot töltöttem az ágyban. Ennyit engedélyezett. Harmadnap reggel éppen fésülködött. Elvarázsolva a tükörben látottaktól, szállt felém rekedtes mezzoszopránja:

 

– Csókdosom a pofikádat, Pubikám, de végleg lehúzhatnám a butikom rolóját, ha ma sem nyitnék ki! – turbékolt a kis töltött galamb, válaszul nemrég elrebegett szelíd kérésemre.

 

– Butik, vagy nem butik?! – ez itt a kérdés! – szavaltam Sékszpír Vilmossal, térden állva az ágyon, karba tett kézzel. Igyekeztem mókás képet vágni rögtönzött színjátékomhoz. – Azért még szívesen maradnék veled egy hetet ezen a múzsai szófán – súgtam a fölém hajló asszonyság rózsaszín fülecskéjébe, lerántva őt a még ki sem hűlt, testmeleg, ámbra illatú szerelmi fészekbe.

 

– Hagyj már, az istenit! A gyűrött ruhára allergiás vagyok! – csattant fel Ibi póriasan, hirtelen kitépve magát kezeimből. – És kelj csak fel te is szépségem, de gyorsan ám! Indíts fürdeni! Kávé, reggeli a konyhában, írógép, írólap az íróasztalon! – küldte felém villámait. – Vagy már nem olyan fontos számodra az a novellapályázat? – kérdezte.

 

– De, igen! Azt hiszem, fontos! – morogtam kedvetlenül.

 

– Akkor meg nyomás, írópalánta!

 

3.

 

Ültem Ibi mahagóni íróasztalánál. Sehogy sem ment az írás. Folyton arra gondoltam, mit szólnak majd a munkahelyemen.  Már három napja, hogy a tájukra sem néztem.

 

– A fene egye meg! – sziszegtem. – Úgyis híres író leszek! – dünnyögtem, s látni véltem lelki szemeim előtt, hogy sorakoznak majd regényeim a könyvespolcomon.

 

Kezdtem jól érezni magam. Három iksz mögöttem, s tisztára gyermek vagyok. Álmodozásomból az ajtócsengő berregése zökkentett ki.

 

– Ki a fene lehet ilyenkor? – futott át az agyamon. Kelletlenül az ajtóhoz mentem. Sarkig tártam. Az ajtó előtt egy fiatalember, s az én négy éves, göndör hajú, fekete szemű kislányom: Vivien állt.

 

– Elnézést, uram, csak az ifjú hölgynek segítettem becsengetni. Hát akkor…, a viszontlátásra! – harsogta magabiztosan a fiú.

 

– Viszontlátásra! – köszöntem én is a távolodó alak után. Kérdőn néztem Vivienre, aki közben már a lábamat ölelte.

 

– Szia apu! A Karcsi mondta, hogy az Ibi néninél vagy – énekelte cérnavékony kis hangján.

 

– Úgy…, szóval a Karcsi! Akkor most szépen hazamész!

 

– Ne küldj el, apu, szeretlek! Azt akarom, hogy feleségül vegyél! – csicseregte.

 

Még sohasem mondott nekem ilyet. Alig voltam otthon. A vele való foglalkozás valahogy kimaradt az életemből.

 

4.

 

Öt perc sem telt kislányom utolsó mondata óta, mikor éreztem, valami iszonyúan feszül a hátamban. Ingemről lassan pattogni kezdtek a gombok. Gyermekem magamhoz öleltem, s a szobába vittem.

 

– Ne félj kicsim, minden rendben lesz! – szagoltam bele illatos hajába. – Várj csak, édes! – mondtam még neki, s a hintaszékbe ültettem. Elővettem a táskámat és csomagolni kezdtem.

 

Vivien a hintázás közben egyszer csak felkacagott:

 

– Jaj, de mókás vagy, apuci! Látnád, milyen szép púpot növesztettél. Ugye engem is megtanítasz rá? – csacsogta édesen.

 

Döbbenten fordultam az álló tükör felé. Nézegettem méretes púpomat. III. Richárd nézett szembe velem. „Országomat egy lóért!” „Országomat egy lóért?” – ismételgettem magamban, s már tudtam, hogy nekem ez az ország Vivien volt.

 

a-pupos.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tetszett? Lájkold a blog oldalát is!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Apának lenni

(vilhelem margareta, 2017.02.24 11:03)

Meghatóan gyönyörü sorok
Csodálatosan irsz kedves Mihály!!
Szeretem irásaidat.
Baráti öleléssel.

 

 

Utolsó kép


Facebook

Elérhetőség

Szabó Mihály

Mezőhegyes, Május 1 tér 6/4
5820

06(30)445-91-18

mihaly.mszabo@gmail.com


Archívum

Naptár
<< Január >>
<< 2019 >>
Ke Sze Csü Szo Va
  1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31      


Statisztika

Most: 3
Összes: 48688
30 nap: 2394
24 óra: 76