Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


M. Szabó Mihály: Fekete karácsony

2015.02.04

Félt. Az utolsó napokban kért, aludjak mellette. Volt, hogy mondta, délután is dőljek mellé. Fogtam a kezét. Megütögette a vállam, ha kért valamit. Asthma spray, fájdalomcsillapító, vagy egyszerűen csak, masszírozzam a lábát.

 

Szombaton nagyon várta a fiát, és a kis unokáját.

 

Rég nem láttam mosolyogni. Máténak kétszer is sikerült mosolyt csalnia arcára. Fáradt, meggyötört mosoly. De mégiscsak mosoly!!!

 

Nem akart kórházban meghalni. Megtiltotta, hogy orvost hívjak. Begazoltam, de szerettem volna teljesíteni minden kívánságát.

 

A szombat este rosszul indult. Nem kapott levegőt. Asthma spray. Egy fújás, egy szívás, benn tartani egy kicsit a levegőt, egy fújás egy szívás. Így ment ez már egy ideje, nap mint nap. Adtam neki kétszer 0,5 mg-os Xanaxot, egy 20 mg-os Sanvalt, tudjon kicsit aludni.

 

Néztem többször, lélegzik-e még?

 

Lélegzett.

 

Most is úgy tűnt, csillapodik a fulladás.

 

Valamelyest elszunyókált. Örültem, megnyugtatta, itt vannak a gyerekek, lesz egy békés, nyugodt éjszakánk. Szerdára várjuk az oxigénpalackot. Rendben lesz minden! Talán még hónapokig köztünk lehet!!!

 

Körülbelül egy óra telt el. Szólt a telefonom. Ha nem voltam a szobában, így jelezte, szüksége van valamire. Rohantam hozzá. Fulladt nagyon. Kerekre tágult szemekkel, elhaló hangon kérdezte:

 

– Mi lesz velem?!

 

– Drágám, hívjak orvost?! – kérdeztem.

 

Rázta a fejét:

 

– Nem akarok kórházban meghalni!

 

Átfutottam a fiamhoz a másik szobába:

 

– Gyere Kicsim azonnal! Szerintem, nem éri meg a reggelt! – mondtam.

 

A fiam rohant, most már ketten álltunk az ágya mellett.

 

– Nem kapok levegőt! – mutatott a mellkasára.

 

– Hadd hívjak orvost! – kérleltem.

 

Először tiltakozott, majd beleegyezett. Talán tizenöt perc sem telt a telefon után, ott volt az ügyeletes.

 

Előtte, kint álltam a ház előtt az úton, segítsek neki, minél előbb odataláljon.

 

Várakozás közben kétszer is csörgött a mobilom:

 

– Apa, jönnek már?! Anya azt mondja, nem bírja tovább!

 

– Apa, légy szíves, telefonálj még egyszer, biztosan tudják, hova kell jönni.

 

Telefonáltam.

 

A doktornő készséges volt.

 

– Már úton vagyunk, öt perc, s ott leszünk! – mondta megnyugtatón.

 

Injekció, infúzió, de már mindjárt az elején, orvosi ellátás közben, gyors telefon a mentőknek, azonnal küldjenek eset kocsit!

 

Olyan volt a szobája, mint egy klinika! Hasonlított a Vészhelyzet című sorozat egyes jeleneteihez.

 

– Mentsenek meg! – mondta többször, alig hallhatón, de én a szoba másik felében üvöltésnek hallottam.

 

A fiam, fogta a karját. Próbáltak jobb és baloldalon egyaránt jó vénát találni. Oxigénmaszk az arcán, már tették mentőautóba, mikor az elhaló hang:

 

– Kisfiam, gyere be velem, ne hagyj egyedül!

 

Szinte kiabálva:

 

– Kicsim, indítsd a kocsit, megyek én is!

 

A mentős jelezte, indulnak, de a portán szóljunk, most vitték be a sürgősségire, s beengednek bennünket.

 

Az úton arról beszéltünk:

 

– A mindenit, ruhákat meg nem hoztunk neki, a telefontöltője is otthon maradt, de mindegy, holnap reggel úgy is jövünk hozzá, hozunk mindent, amire szüksége van – mondta a fiam.

 

Zegzugos úton jutottunk el a sürgősségihez. Óráknak tűnt, mire kijött egy orvos. Ott gubbasztottunk a váróterem padján.

 

– Maguk mire várnak? – kérdezte a fiatal orvos.

 

Megmondtuk.

 

A doktor félrehívott bennünket.

 

– Ugye tudják miről van szó? – kérdezte.

 

– Igen. Sajnos. Tüdő tumor, csont áttét.

 

– Doktor úr, mennyi ideje van még? – hangzott még félőn a számból. A lábam egyre jobban remegett.

 

– Nem tudom – jött a lakonikus válasz.

 

– Hetek? – kérdeztem rettegve.

 

Késett a viszontválasz, majd csodálkozva nézett rám a doktor, s azt mondta:

 

– Nem. Órák!

 

Csak egy férfi kórteremben volt szabad ágy.

 

Megengedték, végig ott maradjunk!

 

A fiam többször a füléhez hajolt, már nem nyitotta ki a szemét.

 

Szinte sírva mondta a fiam:

 

– Anya, nagyon szeretlek! Végig itt leszek melletted!

 

Halála előtt húsz perccel néztem a pulzusszámát.

 

Huszonkilenc.

 

– Már nem sokáig tart, Kicsim! – suttogtam a fiam fülébe.

 

Vasárnap, hajnali kettő óra ötven perc körül egyre ritkult a légzés, már nem hörgött, már nem akarta lesoványodott, hosszú ujjaival letépni magáról az oxigénmaszkot, már nem nyújtózott kaszálva, hol egyik, hol másik kezével, hogy kihúzza karjából az infúziót.

 

Három óra hosszáig küzdött maroknyi életéért.

 

Vasárnap. December elseje. Hajnali kettő óra ötvenöt perc.

 

Már nem lélegzett.

 

Még öt percet kértünk a nővérektől.

 

A fiam, meg én.

 

Ötvenkilenc éves volt.

 

Fekete karácsony.

 

fekete-karacsony.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tetszett? Lájkold a blog oldalát is

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Utolsó kép


Facebook

Elérhetőség

Szabó Mihály

Mezőhegyes, Május 1 tér 6/4
5820

06(30)445-91-18

mihaly.mszabo@gmail.com


Archívum

Naptár
<< Október >>
<< 2018 >>
Ke Sze Csü Szo Va
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31        


Statisztika

Most: 1
Összes: 45511
30 nap: 1962
24 óra: 58