Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


M. Szabó Mihály: Párizs ege (újra) Mezőhegyesre költözött (Kritika)

2015.02.09

Április 27-én a Nonius Pódium színpadára most éppen a mesés Párizs bohém világa költözött be, s ha már Párizs, akkor a sanzonok koronázatlan királynője, Edith Piaf sem maradhat távol. Fellebbent előttünk a kalandos és tragikus életút, a nyomornegyedben fillérekért éneklő leányanya alakja, majd a nő, aki kétségbeesetten keresi a szerelmet, a boldogságot és a morfium mámorát. Gazdag szerep, hihetetlen mélységekkel és könnyed felemelkedésekkel, melyet nagyszerűen közvetített a mezőhegyesi gyökerekkel is rendelkező, szarvasi születésű Lapis Erika játéka.

 

edith_piaf.jpgEdith Piaf a XX. század egyik mitologikus alakja, az egyik legnagyobb hőse: ha valaki meghallja előadásában a Mylordot, ahogy szinte felnyög, Mylord – bármily távolról is érkezzen a hang –, vagy a Padampadam-ot, a pörgő, egymáson szinte átbucskázó szótagokat, mintha valami borzongató szél érné el, libabőrös lesz, felkapja a fejét, és már magában ismétli a kicsiny Piaffal a görgő, gurgulázó refrént.

 

Kevesen voltak olyan mágikus hatással a század zenehallgatóira, az átlagemberre, mint ez az alig százötven centis kis hölgy, akinek életét a testsúlyával is le lehetne írni: szegény sorban nőtt fel, koplalt, majd betegeskedett, az utcán énekelt.

 

Mikor befutott, a szerelem vette el étvágyát, majd a végzetes repülőgép baleset – Marcel Cerdan bokszvilágbajnok, a szerencsétlen sorsú szerelme halála – után a kábítószerekhez fordult, a szeszekhez, mint nem sokkal korábban a nemzetének legtöbb jelentős művésze: sosem volt több negyven kilónál.

 

Számtalan autóbalesete volt, többségük durva, négyszer sérült meg súlyosan, folyton ópiumot kapott (ebben is társa volt egy másik nagy mitologikus alaknak, Hemingwaynek, aki – hihetetlen, de így van – egyetlen nap leforgása alatt két repülőgép szerencsétlenséget élt túl). Piafot, az embert már végképp, és lehet, mindörökre, eltakarja, hogy van a Piaf mítosz, hogy Edith Piaf volt a múlt század (egyik) legzseniálisabb énekesnője.

 

Glenn Gouldnak, a zongoristának (szintén mitologikus alak) van egy kellemetlen írása arról, hogy Elisabeth Schwarzkopf és Barbra Streisand egyenrangú énekesnők, mert ez utóbbi legalább olyan ügyesen, ha nem ügyesebben hat az érzelmekre, mint a nagy énekes legenda, akit legfeljebb hangja, hangjának képzettsége tesz különbbé. Kétségtelen, ma már az énekesek stílusa Piafé felé közelít, eltűntek a nagy vibrátók, a régi zenés stílus inkább a természetes hangi szépséget részesíti előnyben, mint a nagy hangterjedelmet, az üveget repesztő orgánumot.

 

Piaf hangja még szépnek sem mondható, beszédhangja cingár; a kifejezés ereje, éneklésének elevensége és őszintesége tette akkora sztárrá, hogy először Jean Cocteau jelentse ki róla: zseni (igaz, a szót úgy alkalmazva, mint Stendhal, aki az élet megható szépségű elemeire, egy könnyű kis nyári éjszakára, egy simogatásra, egy elkapott tekintetre, egy hógolyócsatára is használta, ha az elementáris élménynek, az élet fontosságáról tudósító élménynek bizonyult).

 

Piaf szívből szól. És nem csupán azért, mert tiszta szívvel énekelt, mert nyitottan, semmit sem titkolva, nem sunyin a hírnévre tekintve vagy a kasszára kipillantva dalolt, hanem azért, mert olyan volt, mint a híres rabbi, akiről minden tanítványa azt hitte a szemináriumon, hogy csak neki, személyesen neki szól. Mert el tudta hitetni, hogy csak – és kizárólag csak – az érti igazán, aki éppen megkönnyezi egy édes-bús dalát. Hogy részt vesz az életünkben.

 

lapis-erika.jpgLapis Erika egyáltalán nem hasonlít Edith Piafra. Ahogyan bejön egyébként csinos fekete ruhájában, egyvalami ragad magával bennünket: az egyszerűség. Egyszerűen elmond néhány mondatot önmagáról – Piafról. És belekezd az első dalba (Le vie en rose – Rózsaszín élet).

 

És ott eltűnik a helyiség és eltűnik Lapis Erika. Megjelenik az Énekesnő, aki önmagát a dalokban fogalmazza meg, melyeknek minden szava róla szól, amelyekben minden szónak, hangsúlynak, hangszínnek, csendnek, pillantásnak színpadi jelentése van. Mert ettől a pillanattól nem KultúrCafé van, nem kultúrest, csak Piaf.

 

Sorjáznak a sanzonok, közöttük néhány mondatnyi szöveg, amelyben Piaf elmondja, mi történt vele. Egy ilyen bekezdés akár több évet sűrít egy pillanatba, összetett érzelmekről, eseményekről ad számot csupasz egyszerűséggel (már megint ez az egyszerűség!). A számok pedig árnyalják a prózai mondatokat – mit árnyalják, sűrűn rétegzik, reflektálnak rá belülről és kívülről, alulról és felülről, zeneileg és szövegét tekintve egyaránt.

 

Lapis egyetlen pillantása, egyetlen mordulása, egyetlen hangja mögött ott van minden: a színésznő nem elmond, hanem érzékeltet. Mintha mindazt, amiről olyan szimplán, néhány tőmondattal, már-már szikáran, de érzelmekkel beszél, sokszorosan megélné, újra és újra, minden sorral, minden strófával. Mintha éppen benne lenne, mintha transzban maga előtt látná – közben itt van velünk, és mindössze szórakoztatni akarna bennünket.

 

Amúgy meg szikáran-szigorúan összezárt lábakkal áll, csak akkor lép egyet-egyet, amikor nagyon elragadja a dal heve, de egyébként szinte vigyázzállásban, szikár-mereven tartja magát, csak deréktól felfelé játszik, a kezével, a mimikával és a hangjával, szabadon, sőt felszabadultan. Hit és realitás, őszinteség és kitartás felelget egymásnak. Ez a többszörös alapkontraszt teszi tökéletesen reflektálttá és hihetetlenül izgalmassá Lapis Erika színészi-énekesi – vizuális statikussága ellenére totálissá válni képes – jelenlétét.

 

Na, ez az a szórakoztatás Hölgyeim és Uraim!, amitől a színház valóban színházzá válik. Ugyanis a mezőhegyesi emeleti Nonius terem, a kultúrest átváltozik, megjelenik benne a párizsi sikátor, a dévaj lokál, az elegáns koncertterem, mindazok, akiket Piaf szeretett (és elhagyták), akik őt szerették (de elmentek), vagy éppen csak érdekből úgy csináltak, mintha szerették volna.

 

Az Énekesnő mintha mindezt, a keserűt és az édeset egyaránt az élet velejárójának tekintené; az élet pedig nem más, mint művészetének forrása, ami pedig az ő lételeme. Íme egy ember, egy sors, egy művész – tisztán, világosan, őszintén. Mindez egyetlen emberen keresztül, aki a párizsi diadalívet(?) jelképező díszlet előtt áll, és énekel.

 

Lapis Erikát Tótin Katalin kíséri zongorán, Mészáros Melinda harmonikán: erővel, súllyal, a daloknak nem csak a kottáját, hanem belső világát, természetét, minden játékát ismerve. Mi, nézők pedig hullámzunk az érzelmeken, Lapis-Piaf magával ragad, úgy hat meg, úgy von be, úgy történik meg, úgy játszódik le, hogy mindeközben csak áll és énekel, néha egy csepp könny, néha egy csepp nevetés van az arcán – de az is lehet, hogy csak belé látjuk azt, ami bennünk játszódik le.

 

Hát igen, Mylord, ezt nevezzük úgy, hogy színház. És ahhoz, hogy ez legyen, elég egy sikátor, egy mulató, egy koncertterem – egy terem a Noniusban, vagy akár egy kis lakás is.

 

Hogy Sás Péter egyeztetett-e Lapis Erikával, nem tudhatom, de a mezőhegyesi származású, a nyári idényben a Sümegi Lovasszínházban játszó sokoldalú művész, olyan boldogtalan szerelmekben élő magyar költőktől válogatott verscsokrot nyújtott át a hazai nézőknek, mint például Szabó Lőrinc (Pillanatok), Ladányi Mihály (Utánad kószálok), vagy Nadányi Zoltán (Ezüst hálóval foglak), akik akár a „kis veréb” sanzonjainak szövegeit is írhatták volna.

 

Hiába, a szerelem érzése („szilvalé rongyő”, mint ahogy az a halhatatlan Szirmai Albert Mágnás Miskája Marcsájának szájából „fransziásan” elhangzik): Párizsban, Mezőhegyesen és a világ minden táján egy tőről fakad.

 

Edit Piaf így írt erről az érzésről az Életem című könyvében, melyet örök barátjának, Jean Cocteau-nak mondott tollba: „A férfiak egész életemben körüldongtak. Jók és rosszak, szépek és csúnyák. Csak éppen, akik velem akartak élni…, azokat én nem szeretem eléggé. Akikkel pedig én szerettem volna élni, nem szerettek, vagy nem voltak szabadok. Így aztán minden kapcsolatban újabb sebet kaptam, s utána jobban egyedül éreztem magam, mint valaha. Mindez csak arra volt jó, hogy szerelmes dalaimat még fájdalmasabban énekeljem.”

 

A sanzonesten elhangzott dalok:

 

– Rózsaszín élet (Le vie en rose);

– Milord (Mylord);

– A harmonikás (L’Accordeoniste);

– Párizs ege (Sous le ciel de Paris);

– Az idegen (L’étranger);

– Padam, Padam (Padampadam);

– Én édes angyalom (Lili Marleen), mely magyar nyelven többek közt a fiatalon elhunyt Kelly Anna előadásában vált ismertté;

– Várok rád (J’attendrai);

– Uram, Uram (Mon Dieu, Mon Dieu);

– Himnusz a szerelemhez ( L’hymne à l’amour);

– Nem bánok semmit sem (Non je ne regrette rien).

 

(2014 április)

 

 

Tetszett? Lájkold a blog oldalát is!

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Utolsó kép


Facebook

Elérhetőség

Szabó Mihály

Mezőhegyes, Május 1 tér 6/4
5820

06(30)445-91-18

mihaly.mszabo@gmail.com


Archívum

Naptár
<< Október >>
<< 2018 >>
Ke Sze Csü Szo Va
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31        


Statisztika

Most: 1
Összes: 45511
30 nap: 1963
24 óra: 58