Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


M. Szabó Mihály: Szilveszter ’69, avagy a meztelen igazság

2015.02.09

A hírlapírók időnként bizony nehéz helyzetben vannak. Hiszen a hírek, makacs dolgok. Vagy vannak, vagy nincsenek! Azaz vannak (értsd inkább úgy, helybe jönnek, vagy sem?), csak hát a hírlapíró is ember: válságban van (alkotói?), lusta, unatkozik, fáradt, rossz a kedve, vagy éppen a memóriája, depressziós, szorong… Ki tudja?! (Persze, magyarázat mindig van!) Ilyenkor, jobb híján, olvas – szeretne ötletet lopni? –, vagy szimplán csak fölidézi boldogult úrfikorát.

 

1969 szilveszter estéje volt. Tar Béla és az ifjú költőjelölt ekkor látta meg először Annát, rebegett hozzá néhány ügyetlen szótöredéket (lásd: fragmentum), majd – vodka formájában csepegtetve magába némi bátorságot – ismerkedett meg vele, a nagy, csodálatos, kirobbanó formában lévő TÉGÉ együttes fergeteges buliján.

 

A fiúk (mi tagadás) kitettek magukért, a legjobb Beatles- és Rolling Stones nótákat tolták, a két amorózó felváltva táncolt (lötyögött?) a bál királynőjével. Ha valaki lekérte a lányt, azonnal egymás segítségére siettek. A gyönyörűséges Anna mellett a többi lány, szemükben, a legjobb esetben is, csupán rusnya békának tűnt. Csakhogy (ez a szó majd visszatér még kétszer a novelette-ben), alig múlt tizenegy, mikor Anna – váratlanul – menni készült. Kettejük szívszorító kérlelése sem tántorította el makacs elhatározásától, szeszélyes döntésétől, eltökélt szándékától, női (túlságosan is női!) konokságától, így hát maradt a hazakísérés némileg (valljuk be, sokkal, de sokkal!) haloványabb öröme.

 

Mikor a lány kapujához értek, riadtan dobbant meg rabul ejtett, hóbortosan szerelmes, gimnazista szívük. – Te jószagú úristen! Mi lesz, ha soha többé nem látják már ezt a mézszőke hajú, smaragdzöld szemű, hibátlan alakú szépséget? – jutott el beszűkült tudatukig a keserű felismerés.

 

Merész tettre szánták el magukat.

 

A jóéjt puszi után néhány perc múlva, átmásztak a havas, csúszós, alacsonynak cseppet sem mondható, érdes kőkerítésen. A lázas érzéstől fűtve, arra persze nem gondoltak akkor, mi lenne, ha a hercegnő „kastélya” körül kutyát, kutyákat, netán vérebet, vérebeket tartanának. Az még csak hagyján, hogy állhatnának ott megszégyenülten, folytonossági hiánytól sajgó üleppel, Anna szülei előtt, de mi történne, ha az öregek azt hinnék, rablók garázdálkodnak a ház körül?

 

Pedig hát, mégiscsak rablók voltak. Vagy legalábbis tolvajok! Hiszen gyorsan, nesztelenül az udvari ablakhoz osontak, a gyér világítás fényében (a szobában csak az éjjeli lámpa égett), a vékony, fehér tüllfüggönyön keresztül nézték végig, miként válik meg Anna, a legintimebb ruhadarabjaitól is.

 

Kettő, vagy talán öt perc is eltelt már, mikor az ifjú Heine észrevette, hogy Tar Béla méretes lábfején áll, aki szisszenni sem mert (mily hősi tett!) nehogy a beszűrődő zaj (visítás, vonítás, ordítás?) elriassza bensőséges kalitjából, a védtelen madárkát.

 

Anna, Anna! Az isteni, a tökéletes, a bimbózó szépségű Anna! Ahogy éppen meztelenül illegette magát a metszett fali tükör előtt, mit sem sejtett arról, hogy két pattanásos arcú, ronda, idétlen kamasz elcseni, elcsórja, magába fényképezi, magáévá teszi a külvilág szeme elől rejtett, legféltettebb kincseit (titkait?).

 

A költőjelölt rózsaszín ködben úszó elmemaradványaira, hirtelenjében, szinte a reveláció erejével hatott a már-már filozófiai mélységűnek tűnő gondolat, miszerint: a művészet egy sz…t sem ér. Na jó, talán a zene! A többi művészeti ág, egyszerűen kreáció. Beállított, megtervezett szépség. A rendezés pedig meghamisítja a valóságot. A halandó, más szemüvegén keresztül kényszerül látni – legyen az bármilyen esztétikus –, a világot. Inkább…, a saját színház! Shakespeare Opheliája, így az ő Opheliája. Mint most, Anna póztalan, kreálatlan, természetes szépsége.

 

Csakhogy! Csakhogy…, közben az utcáról behallatszó részeg gajdolások, a papírtrombiták rekedtes hangja hirtelen megtörte a már amúgy is fokozhatatlan, hihetetlenül idilli varázst. Jobbnak látták, ha az előbbi bonyolult módon távoznak.

 

A részeg hópelyhecskék bolondosan szállingóztak a rumpettyes magyar éjszakában. A költőjelölt, ahogy Tartól elbúcsúzott, rögtön hazafelé tartott. Otthon feltette a lemezjátszóra Chopin cisz-moll keringőjét. A fűszeres, bonyolultan egyszerű, buta kis dallam, azóta csupán a tizenhétéves Anna meztelen igazságát jelenti számára.

 

Harminc év telt el azóta. Közeledett a szilveszter. A hírlapíró, épp a napokban találkozott Annával. Persze, nem ismerte meg őt. Egy elegáns, még mindig karcsú, ismeretlennek tűnő, ötven körüli hölgy köszönt rá.

 

Szarkalábakkal átszőtt, ugyanakkor nemes vonású, érett női arc kandikált ki zavartan a fehér fejkendő alól. Egy csöppnyi kislány rángatta szoknyáját: – Nagyika! Látod-látod, ugye megmondtam, hogy elfelejtünk majd vattacukrot venni a vásárban! – csacsogta vékony hangján a cserfes apróság.

 

A hírlapíró fülébe Chopin cisz-moll keringőjének dallamfoszlányai kezdtek beszűrődni.

 

szilveszter.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

Tetszett? Lájkold a blog oldalát is!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Chopin cisz-moll keringője "

(vilhelem margareta, 2017.02.10 22:20)

Merész fiatalos bohémság !
Hmm,Hmm .








1

 

 

Utolsó kép


Facebook

Elérhetőség

Szabó Mihály

Mezőhegyes, Május 1 tér 6/4
5820

06(30)445-91-18

mihaly.mszabo@gmail.com


Archívum

Naptár
<< Január >>
<< 2019 >>
Ke Sze Csü Szo Va
  1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31      


Statisztika

Most: 2
Összes: 48687
30 nap: 2394
24 óra: 78