Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


M. Szabó Mihály: Szilveszter helyett karácsony?

2015.02.12

Szilveszter éjszaka. Bolondos, különös, boldog, boldogtalan, szokatlan, vagy nagyon is megszokott? Mindenesetre lassan átballagok a templom előtti téren. Köröttem viháncoló, húszéves, féktelen kedvű, komolytalan vagy nagyon is komoly, pattanásos és sima arcú kamaszok, durrogó petárdák, zajok és fények mérnöki pontossággal összeillesztett szivárványszínű kavalkádja, a levegőégben vibráló mintegy ötszáz voltnyi magasfeszültség.

 

Mellesleg nem a reformkor megfontolt, bölcs, nyelvújító, gondolattermő időszaka ez. Bizony, nem Petrovics (Petőfi) Sándorka készül – elhagyva Hrúz Mária ezerszer áldott méhét – rögvest felsírni, hogy fülsértően makacs sírásával egy új korszak köszöntsön be majd nemsokára a magyar irodalom dicső panteonjába, mégpedig egy néphez közeli, egy a közvetlenül a népéhez szóló, édes, bús, ugyanakkor büszke, bátor, harcias, amolyan igazi genius loci literatúra. Mert tessék csak mondani, vajon hogyan is hangzana például ánglusul ilyen röviden, tömören, hogy: „Sors, nyiss nekem tért!”?

 

Valahol a harmadik évezred küszöbe előtt állhatunk – szögezzük le mindjárt az elején útmutatásként, csupán csak az utilitás kedvéért.

 

Hamarost egy rendkívül ismerős alakra bukkanok. Az egyik fa havas, zúzmarás, deres, hosszanti irányban Barázdált, ráncos, öreg, megfáradt törzsét támasztja, öleli, fogja, szorongatja. Szilárdan, tétován, gyengéden, biztonságot keresőn? Közelebb megyek hozzá. Egykori osztálytársam vélem felfedezni benne.

 

– Hé, haver! – szólítom meg legkedvesebb, bársonyos, mackós hangomon. – Mondd csak, most hogy te is betöltötted már az ötvenet, jársz még néha társaságba?

 

Na, ne lógasd már úgy az orrodat, olyan vagy épp, mint egy… hm… hordó savanyú káposzta. Tudsz azért figyelni rám egy kicsit? Ha meg nem szólsz, legalább bólints, vagy írd fel az égre lángbetűkkel, hogy…

 

Végre, mintha látnék valami derengő mosolygásfélét bujkálni abban a keskeny szájzugodban. Elvére ünnep volna hát, szilveszter, vagy mi a csuda. Na jól van, látom maradt még benned valami az emberi kreativitásból, a fejlődés képességének (igaz csak) halovány szikrájából Azt meg egyszerűen elképzelni sem tudom, hogy ne emlékeznél Kovács Tituszékra, akikkel az időben mindig együtt szilvesztereztünk és szolmizálgattunk, mint színes bőrű barátaink a híres, hírhedt Vakegér nevű bár, kocsma (kinek mi) világot jelentő deszkáin.

 

– Mit iszó’ Dodó? – adogattuk körbe röhögve a mókás kérdést, s ittuk a mézszínű, kesernyés aromájú sert, melynek friss habja árulkodó nyomokat hagyott az éppen csak serkedő bajuszunkon.

 

Meg ugye azok a mutatós keblű, hosszú combú honleányaink (vajon melyikünktől is idézek: „Na, ezeknek se befelé nőtt a tüdejük!”) Még ma sem tudom, hogy Titusz honnan a csudából válogatta össze őket. Mert egy biztos, ennyi jó nő talán nem is volt a városban.

 

Persze mindannyian Omega-rajongók voltunk. „Egyik délután, megyek az utcán” – emlékszel, haver? Te, te, te…, te régi csibész! Oké, rád azért speciel nem emlékszem pontosan, hogy a három banda közül melyiknek csápoltál. Mindegy. Miénk volt a világ. Az egész világ miénk volt! Hiszen Titusz édesapjának példáján felbuzdulva egytől egyig sebésznek készültünk. Nemdebár? Micsoda célok, micsoda remények! De figyelsz te egyáltalán?

 

No meg a felejthetetlen kockajátékaink. Nem mondom, Titusz nagy svihák volt. Ő találta ki mindig, hogy mi legyen majd a vesztes büntetése. Ettől volt igazán izgalmas a játék. Aznap este…, de tudod te azt, mért lőjem le előre a poént. Nos, éppen Titusz lett a vesztes. Szóval ez egyszer a maga csapdájába esett a huncut kis madárka. Fülig érő szájjal kísértük őt az ép kitudjamért elnéptelenedett éjszakában. Félóra is eltelt már, mire egy fiatal párocskával találkoztunk. Titusz egy hirtelen mozdulattal leemelte előttük Castro-sapkáját, gálánsan féltérdre ereszkedett: – Jó estét kívánok! Kovács Titusz vagyok, hamarosan maturandus diák. Bátorkodom megkérdezni, ismerik önök a tarackos pitypangot? – Tudniillik éppen ez volt a feladat, melyet valljuk be, frappánsan, hősiesen teljesített. Mi meg kórusban röhögtünk, ahogy csak a szánkon kifért. Ha jól emlékszem, a fiú szólalt meg először: – Nem kéhem, mi vi-vi-vidékiek vagyunk! – rebegte zavartan. Ekkor aztán végképp elszabadult a pokol, volt ki földhöz csapkodta magát, Balogh Jóska meg szabályosan bepisilt! – Hülyék! – sziszegte hófehéren csillogó fogsora közt a szemüveges lány. – Mással nem tudnak szórakozni?

 

De Istenem! Neked meg mért rázkódik úgy a vállad? Hiszen te sírsz! Nos, milyen jó lett volna, ha karácsonykor futunk össze, akkor most a családról és a szeretetről beszélgettünk volna! Mert ugye, azért milyen jól elbeszélgettünk?!

 

maganyos-szilveszter.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

Tetszett? Lájkold a blog oldalát is!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Bolondos élet!

(vilhelem margareta, 2017.02.12 17:21)

Remekül elöadtad ,szinte hihetetlen,nyugalommal burkoltan
az életnek keserves oldalát.
Jól" kibeszéltétek' magatokat ,persze monolog formában.
Szeretettel gratulálok történetedhez.
Babu

 

 

Utolsó kép


Facebook

Elérhetőség

Szabó Mihály

Mezőhegyes, Május 1 tér 6/4
5820

06(30)445-91-18

mihaly.mszabo@gmail.com


Archívum

Naptár
<< Január >>
<< 2019 >>
Ke Sze Csü Szo Va
  1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31      


Statisztika

Most: 4
Összes: 48694
30 nap: 2399
24 óra: 75